Jó lenne egy olyan országban élni, ahol – Pajor Tamás szavaival élve – „a fehér nem üti a feketét”. Hogyan lehetne megvalósítani a népi és az urbánus egyensúlyát úgy, hogy egyik elsorvasztása se merülhessen fel?

Kodolányi János az Élőszó c. folyóiratban, Szomory Dezső kritikájában 1927-ben fogalmazta meg, hogy nemcsak a rivális író művei fognak feledésbe merülni, hanem urbánus befogadórétegét is a népi el fogja söpörni. Bekövetkezhet-e ez?

A „mi” és az „ők” szembeállítását az „ők” jogosan sérelmezik, hiszen úgy gondolják, ők is a „mi” szerves részei. Lehetséges lenne-e egy minimumot meghatározni?

A kun népcsoport történelmi példája igazolja, hogy egy eredetileg muszlim vallású népcsoport sikeresen beintegrálható a magyar társadalomba. Ez a megoldás ma alkalmazható lehetne-e? (Remegve várom a választ.)

A magyar nemzet kulturális alapon való meghatározása és a plurális identitások megfelelő kiutat jelenthetne…

A XX. század traumái: a faji és osztályüldözések, az egyházüldözések még ma is sok családban tabutémának számítanak. Ugyan egyre inkább előkerül a múlt, de az idősebb korosztály esetében sokszor nem téma az elődök kulturális és vallási hagyománya. Mit lehetne tenni, hogy felszínre, és így egészségesen feldolgozásra kerüljenek a traumák?

A magyar helyzet hatványozott tragikuma: a polgárság gyakorlatilag teljes hiányából következő „légüres tér”, amelyben a felvilágosult kis- és középnemesség egyes elemei próbálták betölteni az űrt és az európai polgári entitást megteremteni… Pedig nem is lett volna ez lehetetlen, ha a reformáció, a felvilágosodás eredményeit nézzük… A megkésett fejlődést nem sikerült a XX. században sem behozni. Most milyen útja lehetne ma az európaiság megteremtésének és az eddigi anomáliák felszámolásának?

Szabó István az 1960-as években az Apa c. filmjében szemléletesen bemutatja a „légüres teret”. Most, a kritika által inkább bírált Zárójelentés alapproblémája ugyanez: a főhőse mintha az Apa egykori egyetemistája lenne, aki ma már idős orvosként ugyanúgy nem találja a helyét, mint akkor és ugyanazzal a „légüres térrel” kell ma is szembesülnie, mint a hatvanas években. Tényleg ennyire nem változott semmi?

A magyar történelem során a „légüres tér” ellen, a művészet és a kultúra eszközeivel folytatott küzdelem sokszor a „tiltott” és „tűrt” kifejezés térfélre koncentrálódott. A művészet és tágabb értelemben a kultúra értelmezhető a küzdés lehetséges eszközeként az antidemokratikus tendenciákkal, mint az antiszemitizmussal és mindenfajta kirekesztéssel szemben. A művészet bemutathatja, a politikai elnyomás, a zsarnokság, a diktatúrák az életet elpusztíthatják, de a hit, a meggyőződés, a gondolat szabadsága legyőzhetetlen.

Naponta többen halnak éhen mélyszegénységben, mint a koronavírus halálos áldozatai. Minden halál ugyanolyan szomorú, de ugyanilyen erőbedobással lenne szükséges küzdeni az éhezés felszámolásáért is. Nem beszélve a munkahelyek elvesztése és az adósságcsapdák, devizahitelek miatti öngyilkosságok számáról és az elmaradt kórházi kezelésekről…

„Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta, emotikonokkal azt is telesírta. Fiának megy a mail London városába, ahol az mosogat egy setét kocsmába’.” – Lackfi János verse szemléletesen rávilágít a problémára, hogy többszázezer honfitársunk ismét „kitántorgott”: egyrészt négyszeresét keresi, mint itthon értelmiségiként; másrészt sok esetben ez hozzájárul az itteni családok felbomlásához: a férj külföldön, a feleség és a gyerekek itthon… A PEME által meghirdetett „Hazavárunk!”-program jó lenne, ha legalább százezer fiatalt hazahozna, de felvetődik: „Hazavárunk! De hova?”

A sokak által bűnbakként kezelt, mélyszegénységben élő, a „nemzettestből” kirekesztett roma társadalom felemelése megvalósítható lenne, az uszkai példa országos szinten is megvalósulhatna. Itt egy romaevangelizáció révén integrálódott a mélyszegénységben élő lakosság: mára önellátástóvá váltak, uborkatermesztéssel tartják fent magukat, a továbbtanulási arány is nagyon magas…