A hazai holokausztkutatás új irányai és perspektívái a 80. évfordulóra kiadott emlékkötet kapcsán

Csak remélhetjük, hogy a hazai társadalmi szélesebb rétegeihez is eljut és a közgondolkodás részét képezi majd A Holokauszt Magyarországon nyolcvan év múltán – új kutatási irányok című, tavalyi év végén megjelent tanulmánykötetet. A mintegy félszáz oldalas könyv az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) gondozásában jelent meg. A felsőoktatási intézményben idén január 17-én a bécsi Wiesenthal Intézet munkatársa, Kovács Éva és a három szerkesztő, Klacsmann Borbála, Pataricza Dóra és Buchmüller Péter mutatták be a kiadványt.

   A vészkorszak 80. évfordulójára készült kötet – ahogy az alcíme is jelzi – új kutatási irányok felől, mintegy társadalmi alulnézetből közelíti meg a Soát. Miként a rendszerváltás előkészítéséhez hozzájárulva az áldozatok, a tettesek és a bystander attitűdöt képviselő kívülállók (?) társadalmi csoportjainak egyaránt kollektív tudattalanjába lenyomott témát az 1970-es évek közepének diskurzusába helyezte – ellentétes nézőpontokból – Ember Mária és Száraz György, úgy lenne rá a mai magyar társadalomban is társadalmi igény, hogy ne csak egy a sok közül legyen ez a tudományos kiadvány, hanem a megszólított rétegek magukénak érezzék a felvetett mondanivalót és határozott állásponttal reflektáljanak rá. Mert a holokauszt nem kizárólagosan zsidó, hanem össztársadalmi ügy – röviden így lehetne legtalálóbban kifejezni a könyv üzenetét. Az üldözött csoportok is világosan körvonalazódnak a tanulmánykötetben: a zsidóság mellett a romák, a kisegyházak és az antifasiszta irányzatok képviselői jelennek meg kiemeltebben. Ebben a tekintetben is várjuk a kötet folytatását, továbbgondolását, amely az üldözöttek különféle rétegei és az ezen rétegek között interakcióként megnyilvánuló társadalmi szolidaritás további vizsgálát irányozza elő.

  A jövő feladata a könyvben elemzett kéziratos naplók kiadása is. Mindegyikük nemcsak kortörténeti dokumentum, hanem szubjektíven megmutat valamit abból, amit a nagyszüleink, dédszüleink generációja átélt. A „jéghegy csúcsának” számító Anna Frank-napló mellett számos más hasonló korabeli hazai emlékezet-lenyomat is született, ezek több fontosabb darabjának hiánypótló elemzése a kiadvány talán legnagyobb érdeme.

  A Balázs Gábor és Komoróczy Szonja által írt előszóban a Soá mikrotörténeti megközelítése rajzolódik ki, mint a kutatásmódszertan új távlatokat nyitó lehetősége:

  „A történelemkutatás számára viszont a holokauszt nem egyetlen esemény, hanem összetett, több földrajzi helyszínen zajló, időben különböző fázisokra bontható történelmi eseménysor, amelynek egyes fázisai különböző tanulságokkal járnak. A közösségek mítoszai, hiedelmei, metanarratívái akkor is tovább élhetnek, ha a kutatások eredményei nem feltétlenül támasztják alá azokat, de a történelemtudomány kutatásainak eredményei – különösen a mikrotörténelem szintjén – képesek lehetnek befolyásolni, hogy egy közösség tagjai hogyan emlékezzenek a múltjukra. E két terület – a kollektív emlékezet és a közösség múltjának tudományos kutatása – nincsenek egymásnak alá-felé rendelve, de egymástól elszigetelve sem. … E tanulmányok nem a magyarországi holokauszt nagy narratíváját, és nem is a zsidó közösségi emlékezetet kívánják megváltoztatni, hanem abban segítik az olvasót, hogy mélyebben megismerje és megértse az eseményeket, és emlékezteti arra, hogy ne feledje, mi és hogyan történt.”

  A kötet tiszteletadás a hazai holokausztkutatás számos alapművét jegyző, 2018-ban elhunyt Randolph L. Braham előtt, aki az elmúlt évtizedekben a vészkorszak kerek évfordulóin tíz évenként összegző kötetekkel gyarapította a történeti szakirodalmat. Braham maga is túlélő volt: munkaszolgálatosként az orosz frontról megszökött és a sátoraljaújhelyi járásban Nyíri faluban Novák István gazda bújtatta… Később az Egyesült Államokban telepedett le és nemzetközi hírű tudós lett.

  A könyv helyét a hazai tudományos életben a három szerkesztő, Klacsmann Borbála, Pataricza Dóra és Buchmüller Péter bevezetője a következőképpen jelöli ki:

  „A rendszerváltás óta ugyanis a magyar kutatás elkezdett felzárkózni a nyugat-európai holokausztkutatás trendjeihez, és ez a folyamat a 2000-es években gyorsult fel. Mind nagyobb

figyelmet kaptak olyan megközelítések és témák, mint például a társadalmi nemek kérdése, a mikrotörténelem, az emlékezetkutatás, az üldözöttek tapasztalatai, az általuk írt források, visszaemlékezések, valamint a holokausztban részt vevő egyének, társadalmi csoportok szerepei. Ugyanakkor előtérbe került a digitális bölcsészettudomány és a térbeliség története, az érzelemtörténet és még számos más innovatív megközelítési mód. Ezek az új módszerek a korábbi évfordulós könyvekből még értelemszerűen kimaradtak, vagy csak marginálisan voltak jelen, leginkább azért, mert az időközben felnövő kutatók foglalkoznak velük.”

  A több szerző előnyére válik a kötetnek: mindegyikük kiváló kutató, többségük a legfiatalabb generációból, akik a nemzetközi tudományos világban is bizonyítottak. Éppen ezért érdemes lenne angol nyelven kiadni a teljes könyvet. A célközönség is tulajdonképpen ezt indokolja.

  A tanulmányok láncolata egységes ívet alkot. a többségi társadalom elutasításán (a Budapesti Ügyvédi Kamara példáját bemutatva) keresztül a kívülálló (bystender) perspektíván át az üldözött lét bemutatásáig. A „Holokauszt az irodalom tükrében” (nem túl adekvát címmel ellátott) zárórész egyrészt a téma közbeszédben való újramegjelenésének fórumán keresztül ad átfogó elemzést (a vészkorszak traumája nem politikai szinten, hanem a „tűrt” kategóriában a hetvenes évek irodalmában „került felszínre”), másrészt a Kékesi Zoltán és Zombory Máté által jegyzett befejező tanulmánnyal az antifasizmus kategóriáját eleveníti fel, mint ami a többségi társadalom számára teremthet egy kapcsolódási pontot.

  A könyv íve így egy koncentrikus kört ír le, a többségi társadalomtól a többségi társadalomig, pontosabban egy lehetséges többségi narratíváig. Ebben hangsúlyos a korabeli antifasiszta szerzők, név szerint kiemelve Betlen Oszkár, Bruno Baum és Hermann Langbein példája:

  Ők „az emberiséget ért fasiszta agresszióra emlékeztek, és nem a holokausztra mint különálló zsidó tapasztalatra. Fontos, hogy mindannyian ugyanazon az alapon utasították el a faji osztályozást és az antiszemitizmust: az antifasiszta antirasszizmus alapján. … Ahogy az antifasiszta emlékezet hanyatlott, és a holokausztemlékezet jelenlegi paradigmája átvette a helyét, az ellenállás elvesztette kiemelkedő státuszát a megemlékezésekben. Ezzel együtt elenyészett a felfogás, hogy az antifasizmus szellemi és szervezett ellenállásra egyaránt felszólított – a kizsákmányolás és a népirtás egymással összefüggő projektjeivel szemben. … Az antifasiszta emlékezet elfeledett paradigmájának újragondolásával tanulmányunk hozzá kíván járulni az emlékezeti aktivizmus új kutatási területéhez azáltal, hogy történetileg problematizálja az emlékezet és a politika közötti kapcsolatot. A vitatott erkölcsi univerzálék korában az antifasiszta paradigma lehetővé teheti számunkra, hogy a népirtás emlékezetét újra a transzformatív politikában horgonyozzuk le.”

  Érdemes lenne ezt a felvetést széleskörű társadalmi vita tárgyává tenni, ugyanakkor egy korszerű antifasiszta perspektíva – az integratív szemlélet keretei között, mint szintézis – nem kerülheti meg az áldozatok perspektíváját sem. Mi lenne, ha nem állítanák szembe egymással a holokauszt és az antifasizmus fogalmait. A vagy helyett lehetne és is…

  Mindegyik fejezet hiánypótló, érdemes végigolvasni a teljes könyvet. Jelen recenzióban csupán néhány aspektust emelnék ki, ami a társadalmi empátia szempontjából fontos.

  A kötet alaphangját Ádám István Pál és Buchmüller Péter tanulmányát adja a Budapesti Ügyvédi Kamarában a német megszállást követően teljhatalommal rendelkező szélsőjobboldali Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesületéről. A két szerző írása átfogó képet ad az 1927-ben alakult szervezetről, amely az 1930-as évek közepétől a szakmán belül már a zsidóság teljes kiszorítását, a numerus nullust kívánta elérni.

  Buchmüller Péter, a CEU tanársegéde a PEME „Történelem – Fiatal társadalomtudósok” szakmai műhelyének aktív tagja. Számos PEME-konferencián előadott a kutatási témájában, A honlapunkon a vészkorszak kúriai elnökéről, Szemák Jenőről a Magyar Narancsban megjelent írása kapcsán mutattuk be. Társszerzője a Bristoli Egyetemen doktori fokozatot szerzett Ádám István Pál, akinek a Házmesterek a vészkorszakban című könyve szintén a tavalyi évben jelent meg.

  Buchmüller Péter és Ádám István Pál tanulmánya arra mutat rá, hogy a jogegyenlőség elvét tudatosan elvető, Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete milyen szerepet játszott a jogállamiság megszűnésében. A német megszállással a MÜNÉ-n kívül az összes többi ügyvédszervezetet betiltották. A társadalmi beágyazottságát mutatja, a MŰNE lényegében csupán fővárosi bázissal rendelkezett, a vidéki tagjaik száma elenyésző volt. A MÜNE tevékenyen előkészítette a zsidónak minősített ügyvédek munkaszolgálatra való elhurcolását és a letartóztatásokat:

  „1944. március 22-én a Gestapo megkezdte a budapesti zsidó értelmiségiek letartóztatását. Az ügyvédek összegyűjtése meglehetősen zökkenőmentesen zajlott, hiszen a Budapesti Ügyvédi Kamara már korábban elküldött egy listát a zsidónak minősülő ügyvédekről a Gestapo számára.” A MÜNE elnöke, Szabó Lajos „már 1933-ban elkezdte a lista elkészítését,

amikor véleménye szerint az összes zsidó ügyvéd koalíciót kötött a keresztények elnyomására az ügyvédi kamarán belül. Ezt a hírhedt listát nyilvánosan 1939-ben egy 1940-es évre szóló ügyvédi naptár részeként tették közzé. Bár radikális ideológiájuk és az úgynevezett „zsidókérdés” koncepciója közismert volt, valószínűleg mégis kissé kínosnak érezték, hogy nyíltan megnevezzék zsidó kollégáikat, ezért a keresztény ügyvédeket jelölték meg… A MÜNE felelőssége megkérdőjelezhetetlen, az általuk elkészített lista a zsidó kollégákról nemcsak a Gestapóhoz jutott el, amivel jelentősen megkönnyítették az internálásokat, de az 1941-től zajló munkaszolgálatra való behívásokhoz is használta a kormány.”

  A tanulmány lezárása a II. világháború utáni felelősségre vonás ambivalens mivoltát mutatja: utólag a tagok általában szükségszerűnek tekintették belépést vagy elbagatellizálták a megszüntetett szervezetet. Sok esetben szinte csak jelképes szankciók, elmarasztalások születtek. A szélsőjobboldali szervezet számos tagja visszatért korábbi munkájához…

  Kunt Gergely írása a fővárosi nemzsidó „bámészkodó kamasz”, Farkas György névvel ellátott naplójáról (címe: Budapest a viharban. Hogyan élte át a háborút hazánk fővárosa. 1944–1945. Naplóm a háború okozta pesti eseményekről.) azt a folyamatot szemlélteti, hogy egy sztereotípiákon alapuló antiszemita álláspontról is el lehet jutni a részvétig, az áldozatok tragédiájával való együttérzésig. A könyv hátlapján lévő „emlékezz!” lezárással pedig arra utal, hogy a jövőben sem lehet kivonni magunkat a szemtanúként átélt borzalmaktól. A kiindulópont „az empátia teljes hiánya”: „a zsidóüldözés akkor válik számára érzékelhetővé és említésre méltóvá, amikor annak nyilvános brutalitása már megzavarja a hétköznapokat.”

  Az empátia akkor jelenik meg először, amikor a kamaszfiú az elhurcoltak nyilvános menetével találkozik 1944. október 16-án az Erzsébet körúton a Nyugati Pályaudvar felé:

  „Hosszú sor, vagy ötven ember, félszáz sárgacsillagos zsidó. Szomorú az arca mindnek, s ami meglepő: kezüket valamennyien az ég felé tartják. … Négy éves kislány feltartott kézzel! Vajon mit vétett az a csöppség? … Egy öreg néni alig tudja vonszolni magát. Bot van a kezében, öregek már a lábai, s percenként terül el a földön. A nyilas kísérő (egy alig 25 éves fegyveres civil) durván lökdösi és ráncigálja.”

  A fiatalember itt valós, üldözött embereket lát a propaganda által súlykolt sztereotípiák helyett. Később egy 17 éves „megtévesztett nyilas fiú” invitálására a Szent István körút 2. alatti nyilasházban a kínzásoknak is szemtanúja lesz. A látottakat hitelesen megörökíti a Rémtettek a nyilasházban c. fejezetben, megfélemlítettségének is hangot adva:

   „A tántorgó zsidóra nézek, s idegesen állapítom meg, hogy a szájából lassan szivárog a vér. Már-már elszólom magam, mikor végre abbahagyják a kínzást.”

  Egy idős ember kínzásáról és halálraítéléséről a következőképpen ír – a kívülálló „drukkja”, ugyanakkor közbe nem avatkozása válik hangsúlyossá a leírásból:

  „Mint később megtudtam, annak a zsidó úrnak a halálos ítéletét szövegezte, aki ott állt szemben vele az íróasztal előtt szomorú, szánalmas arccal. Mikor a halálra ítéltre néztem, bizony kissé elszorult a szívem. Mikor kedves, alázatos, kék és zöld forradásokkal és sebekkel elcsúfított arcát néztem, már vele együtt éreztem és drukkoltam. A sebek és daganatok okozója egy hosszú, keskeny, homokkal töltött bőrbot ott feküdt kettőjük között az asztalon. A kegyetlenül megvert zsidót azért ítélte halálra a nyilas vezető, mert levette sárga csillagját, s csillag nélkül mert kimenni.”

  Kunt Gergely konklúziója a történelmi távlatokból a megelőzés fontosságára világít rá. A többségi társadalom képviselői közül sokan csak későn döbbentek rá, hogy egyénekről és nem sztereotípiákról van szó:

  „nemzsidókban a személyes, közeli tapasztalat – és a különösen sérülékeny csoportok szenvedése – az, ami empátiát váltott ki. … Amikor a terror az általuk használt nagyvárosi térben és a mindennapokban is megjelenik, érdekességként és látványosságként közelítenek hozzá, s ez az attitűd csak részleges empátiával, vagy éppen annak teljes hiányával jár együtt. Ez az érzelmi viszonyulás akkor változik meg, ha közvetlen tapasztalattá válik a zsidók fizikai bántalmazása, hiszen ekkor már egyénekről, és nem előítéletekkel felruházottak csoportjáról van szó. A memoár szerzője úgy jeleníti meg magát, mint aki, bár elítélte a zsidók fizikai bántalmazását, de bátorsága mégsem volt ahhoz, hogy a tétlen szemlélő helyzetéből kilépjen.”

  Egyébként indokolt lehetett volna ezzel a fejezettel lezárni az egész kötetet.

  A könyv egyik csúcspontja Huhák Heléna és Szécsényi András lágernaplókról írt két tanulmánya: az előbbi a buchenwaldi Sömmerdan női rabjai, az utóbbi a Theresienstadti tábor fogvatartottai írásaira koncentrál. Sommerdanban a naplóírok Beregszászról és Nagykanizsáról érkeztek. Az utóbbiak között volt a később zenepedagógusként elismert énekesnő és zongorista, Pauk Anna (1910-2000), akinek a naplója A 12539-es számú fogoly címmel könyvben is megjelent, 2001-ben és 2018-ban. A zenészt párizsi vendégszereplése után hurcolták el, először Auschwitz-Birkenauba. Huhák Heléna a többi napló kontextusában elemzi Pauk Anna naplóját.

  Az alábbi szövegre, bár nincs idézve a jelen kötetben, mégis fel szeretném hívni a figyelmet – Pauk Anna visszaemlékezése egy évvel a hazatérést követően a Zala c. folyóirat 1946. április 28-i számában:

  „Két év múlt el azóta, hogy egy borús áprilisi reggel rendőrök vertek fel álmunkból és a börtönné degradált templomunkba kísértek bennünket. Két éve már, hogy édesanyám szelíd szürke szeme mélységesen szomorú pillantással búcsúzott az otthontól, ahol élete javát leélte. Két éve már, hogy rendőr kísérte utunkat végig az utcákon, ahol minden szögletből kíváncsian lesett utánunk a Gúny. Édesanyám drága ősz feje aznap éjjel a templom kövén pihent. Apám mindig oly biztató tekintete súlyos könnyekkel telt meg. Azon az éjszakán álmatlanul gyötrődtem a kövön: mindez miért? Mit vétett az apám, aki mindig az igaz úton járt, mit vétett az anyám, a jóságos, mindenkin segítő, mit vétettek a kis apró gyerekek és mit vétettek az életük alkonyába csendesülő öregek? Mindez miért? – Aztán Auschwitzba vittek bennünket, és azóta megtanultam, hogy nincs “miért”. Vagy van-e a földön olyan ember, aki meg tudná mondani, miért kellett gázzal megfojtani az anyámat, miért kellett az éhhalál kínjával megölni az apámat, miért szaggatta szét a bomba testvéremet, és – miért maradtam életben én? Nincs olyan ember, aki ezekre a “miért”-ekre felelni tudna, vagy ha van, az csak a vak és feneketlen gyűlölet nyelvén szólhatna hozzám, és ezen a nyelven én nem értek. A “miért”-ekre nem tudok felelni, de a tényekkel szembe kell nézni: senki a világon nálunk kitaszítottabb, senki a világon nálunk sebzettebb nem lehet! Ó, hogy irigylem azokat, akiknek él a családja, ó hogy érzem ezerszeresen árvaságomat! Milyen jó még annak is, akinek van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét? – Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét. Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni.”

  A feldolgozhatatlan mély gyász, a „miért”-ek az újrakezdés lehetőségét is beárnyékolták. A kötetben erről Bódi Lóránt tanulmányában is olvashatunk, aki a házassági apróhirdetések vizsgálatával egy eddig feltáratlan mikrovilágba avatja be az olvasót. Az írása címadó mondataként választott önjellemzésnél nem is lehetne adekvátabbat találni: „Auschwitzból hazatért csinos, középkorú nő, főbérleti lakással rendelkező, férjhez menne.”

  A könyvben a zsidóság mellett más üldözött csoportok tragédiáinak is tanúi lehetünk.

  A roma nők sterilizációjának kérdésével foglalkozik Szabó Alexandra M. hiánypótló tanulmánya, a készülő doktori disszertációjának egyik fejezete. A Szombathely melletti Toronyról a burgenlandi Lakompak lágerébe elhurcolt kamaszlány, Horváth Mária sorsán keresztül a szerző a lovára (a kifejezés főnevet jelöl, az ebből képzett „lovári” megjelölés pedig melléknév) népcsoport határmenti közösségére hívja fel a figyelmet. A mélyszegénységben élő réteg alkalmassá vált, hogy a többségi társadalom számára bűnbaknak állítsák be őket:

  „Azok a lovárák, akik a burgenlandi határvidéken éltek az 1938-ban megkezdődött teljes körű üldöztetésük idején, a 20. század előtti „sikeres” betelepítésnek köszönhetően kerültek erre a területre. Mária Terézia császárnő és fia, II. József császár 18. századi rendelkezései kényszerítették a nomád roma csoportokat a letelepedésre, a lovárák egy részét kimondottan a Magyar Királyság legnyugatibb részére. A többi magyarországi roma csoportokhoz és családokhoz hasonlóan a lovárák a társadalom legalsó rétegébe tartoztak, mert asszimilációra vagy integrációra soha nem került sor, és a befogadó társadalom szemében kívülállók maradtak.”

  A lakompaki romalágerben emberkísérleteknek, kényszersterilizációnak vetették alá az elítélteket. A II. világháború után a nürnbergi orvosperben is felmerült a gyógyszeres sterilizálások kísérleteit irányító Adolf Pokorny felelősségrevonása, de végül a vádat is ejtették – a háttérben a tervet kidolgozó Dr. Madaus-testvérek még meg is szilárdították helyzetüket a gyógyszeriparban…

  Sokáig tartományi, állami szinten sem ismerték el, hogy a romákat faji alapon üldözték a holokauszt alatt.

  Szabó Alexandra a túlélők egész további életét determináló sterilizáció, mint „elnyújtott genocídium” hatását vizsgálja:

  „Mária történetén keresztül mutattam be a kényszersterilizációs tervezet hatásait, melyek rávilágítanak a nemzetiszocialisták tömegsterilizációs törekvéseinek kiterjedtségére, illetve, hogy ezek egészségügyi vonatkozásai milyen mértékben kísérték végig az áldozatokat egész életükben. A genocídium ezen kiterjedt természetét vizsgálom doktori disszertációmban mind a roma, mind a zsidó áldozatok történetein keresztül, és ezt a „prolonged genocide” (elnyújtott genocídium) fogalom keretezésében értelmezem. Ehhez a fogalomhoz a túlélők elnémítása is hozzátartozik, mely eredetileg a nácik terve volt, ám a háború után a társadalmi és politikai érdekek miatt fennmaradt. Ezeknek a komplex folyamatoknak a hatására azok a bizonyítékok, amelyek rámutatnak, hogy áldozatokat miként sterilizálták és emiatt meddőségben, másodlagos meddőségben, vagy csökkent fogamzóképességgel kellett tovább élniük az életüket, eltűntek vagy annyira elhalványultak, hogy külön detektívmunkával lehet csak megérteni ezt a történelmet. Ennek legkirívóbb példái a Caladium seguinummal végrehajtott tömegsterilizációs kísérletek, melyek Lakompakig elértek.”

   Az üldözöttek csoportjait szemléletesen mutatja be Csapody Tamás bori munkaszolgálatosokról írt összegző tanulmányában. A katonai közigazgatás alatt lévő szerbiai településen dolgoztatott áldoztatok összetétele a következő megoszlást mutatta:

  „A magyar rabszolgasereg 1943-ben tehát 3000 főből állt. A munkaszolgálatosok 94%-a az antiszemita törvények értelmében zsidónak minősültekből, míg a fennmaradó 6% a kisegyházakhoz tartozó, katonaságmegtagadó, általában hűtlenségért elítélt Jehova Tanúja, reformadventista16 és nazarénus férfiakból állt. A szerződésben rögzítették azt is, hogy a Honvédelmi Minisztérium további zsidó munkaszolgálatosokat bocsáthat az OT rendelkezésére. A szerződés e pontja képezte az alapját annak, hogy egy évvel később ismét 3000 magyar munkaszolgálatos kerülhessen Borba. Ekkor, 1944-ben kizárólag zsidó munkaszolgálatosokat vittek Borba. …

  A munkaszolgálatosokat az akkori ország területéről éppúgy besorozták Borba, mint a mai Magyarország területéről. A zsidó munkaszolgálatosok közül a legidősebbek az 1903-as, míg a legfiatalabbak az 1926-os évfolyamhoz tartoztak. 1903 előtt született bori munkaszolgálatos kizárólag a kisegyházak századában fordult elő. A bori zsidó munkaszolgálatosok egymás között két csoportot különböztettek meg: a Kárpátaljáról származó „finneket” és a már említett ukrajnai munkaszolgálatot megjárt „ukisokat”.”

  Csapody Tamás kutatásában az üldözöttek és az üldözők 1945 utáni sorsa is hangsúlyos. A szereplők életútjainak alakulása a történelmi helyzet igazságtalanságainak tart tükröt:

  „A volt bori munkaszolgálatos zsidók közül és a volt bori kisegyháztagok közül is többeket elvittek „málenkij robotra” a Szovjetunióba. Az elhurcolt volt bori kényszermunkások ekkor szovjet kényszermunkások lettek. Közülük a négy reformadventista halt meg szovjet táborban. … a Szovjetunióban kellett tovább szenvedniük a Horthy-rendszer bűneiért. …

  A bori keret számos tagja eltűnt Nyugaton. A Szálasi-időszak alatt előléptetett Marányi Ede hungarista ezredes büntetlenül és békésen, Antal Fehér álnéven élte le hátralévő éveit a Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK). Balogh András alezredes kevesebb mint nyolc hónapot töltött börtönben, de a bori időszaka utáni parancsnoki magatartása miatt marasztalták el. …

  A bori tömeggyilkosságok ügyében soha, senkit nem vontak felelősségre itthon vagy külföldön. Az abdai tömeggyilkosság, illetőleg Radnóti Miklós meggyilkolásának ügyében az állambiztonsági szolgálat 1967 és 1977 között titkos nyomozást folytatott. A tömeggyilkosság elkövetésével gyanúsított öt bori keretlegény ellen nem emeltek vádat. A koronatanú, az egyedüli beismerő vallomást tett gyanúsított, Bodor Sándor tizedes a vallomása időpontjában

súlyos agylágyulásban szenvedett. Ezért senki ellen nem emeltek vádat.”   Várjuk a tanulmánykötetről a további recenziókat, írásokat. Szükséges lenne országszerte és az egykori magyar településeken, Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, a délszláv-területeken és Burgenlandban (hiszen több írásban is hangsúlyosan megjelennek az itteni települések) helyi szinteken bemutatni a könyvet. A szerkesztőkkel, szerzőkkel folytatott beszélgetések, előadások mellett a memoárokat, naplókat akár színészek is elevenítsék meg. Szülessenek performanszok, a társadalom figyelmét felkeltő flash mob-ok! Hangozzanak fel jiddis nyelvű dalok, klezmerzenével. A lokális közösségekben, ahol a holokauszt következtében nem él már zsidóság, fontos lenne az emlékezés az egykori deportáltakra – a zsidó kultúra megismertetésével együtt. Ne a bűnbakképzés, ne a sztereotípiák domináljanak a többségi társadalomban.

Nagy László Bálint