Az európai problémák és az európai magyarország

Az eurázsiai válsággócok kezelésének lehetőségeit és esélyeit kutatva ismét átnéztem egy ismert francia tudós François Heisbourg könyvét, amelynek hangzatos címe „La Fin du Rêve Européen”, az európai álom vége volt.

Ami a múltat illeti, szerintem Heisbourg tévedett. Az európai integráció folyamatát nem álmok, hanem reális igények, célok és érdekek szülték. Lehettek ugyan illúziói a jövővel kapcsolatban az alapító „atyáknak”, de az adott helyzetben a realitások talaján álltak.

Én is igyekeztem a kor realitásait elemezni, amikor közgazdasági kutatómunkámban és az oktatásban (valószínűleg az elsők között Magyarországon) a nagyvállalatok érdekeiből, a világpolitikai és világgazdasági trendekből és a hat kezdeményező állam érdekeiből kiindulva, tehát stratégiai megközelítésben a nyugat-európai integráció kezdeteivel, folyamataival és következményeivel a kelet-nyugati viszonyok alakulásában az 1950-es évek végén. Egyértelmű volt, hogy az akkori viszonyok között gazdasági szempontból mindenekelőtt a nyugat-európai térség és bizonyos fokig az USA nagyvállalatainak állt érdekében, hogy kezelhetővé tegyék az egyre inkább összefonódó és nemzetköziesedő üzleti tevékenységük és a nemzeti határok és az ezekhez kapcsolódó korlátok közti és egyre élesebbé váló ellentmondást. A legközvetlenebb kiutat ebből egy olyan szabadkereskedelmi övezet ajánlott, amelyik megfelelt a kor mikroszinten már előrehaladott integrálódása követelményeinek.

Fontosnak tartottuk azonban a politikai érdekeket is. Ezek között az akkori kétpolusú világban különösen jelentős volt a Nyugat közös védekezése azzal a veszéllyel szemben, amelyet a kívülről a Szovjetunió, belűről pedig a kommunista pártok jelentettek a második világháborúban súlyos károkat szenvedett, és a nemzeti felszabadító mozgalmak által tovább gyengített nyugat-európai kapitalizmus számára. Döntő tényezőnek tartottuk az USA szerepét és az észak-atlatni térség közös stratégiai érdekeit is erős és stabil európai bázis kiépítésében. Földrészünk békés jövője szempontjából az államok közös érdekének tartottuk, hogy a két részre szakadt Európában minél előbb érdemi kapcsolatok szerveződjenek a KGST és a Közös piac között.

 Mindig is voltak azonban közös európai érdekek, amelyek alapjai voltak a közös európai létnek. Ezek a XXI. században különösen fontosak és a tagállamok érdekviszonyai közös nevezőjének tekinthetők. Az EU tagjai, a világ más államaihoz hasonlóan érdekeltek a globális béke és biztonság fennmaradásában, a nemzetközi jogra és ennek különösen az az emberi jogokra épülő világrend fenntartásában. Közösek a fenntartható fejlődés három tartóoszlopának, a gazdaságinak, a társadalminak és a környezetinek erősítésével kapcsolatos érdekek is.

Az Unió valamennyi állama érdekelt abban, hogy megakadályozzák bármely külső hatalom törekvéseit olyan függőségi viszonyok megteremtésére, amelyek működőképessége és jövője szempontjából veszélyesek és természetesen abban is, hogy elkerüljék, illetve, hogy kivédjék a térség ellen irányuló katonai támadást és megakadályozzák a terrorista akciókat. Lényeges közös érdek az energia és nyersanyagellátás biztonsága, a térségen kívüli államokkal és a külső piacokkal való kapcsolatok fenntartásához szükséges tengeri, légi, kibernetikai és más kommunikációs rendszerek nyitva tartása.

Közös érdek az EU államai által elfogadott közös értékek biztosíthatósága is.

20 évvel ezelőtt, amikor a PEME megalakult, az alapítókhoz egyrészt azért csatlakoztam, mert fontosnak tartottam a közös értékek és célok kisugárzódását az európai térségre és így Magyarországra is. Fontosnak tartottam természetesen a közös érdekeket is, amelyek a tagállamok érdekviszonyai közös nevezőjének tekinthetők.

     A XXI. század harmadik évtizedének közepére, hatalmas változások nyomán, nemcsak feszült globális geopolitikai és geoökonómiai viszonyok alakultak ki, hanem az EU keretei között is nőtt a zűrzavar ás a bizonytalanság. Sokan úgy értékelik a változásokat, hogy EU eltávolodott az eredeti integrációs egyezmény céljaitól, és mint erre az említett könyv is utalt, az álom végetért. A dinamikusan változó érdek, érték és hatalmi viszonyok, különböző politikai, gazdasági és társadalmi feszültségek térségünk helyzetét és az integrációs folyamat jövőjét is bizonytalanabbá tették. Az európai integrációs folyamat, kezdetei óta legjelentősebb kihívásokkal került szeme, amelyekre a tagállamoknak és az intézményeknek rendkívül nehéz választ adni.

A döntően nemzeti talajon burjánzó populizmusnak nevezett, de különböző forrásokból táplálkozó és eltérő jellegű neonacionalizmus különösen felerősítette az Unió-ellenességet, ami ugyancsak különböző jelszavakkal és eltérő „nemzeti” prioritásokkal fűszerezve jelent meg. Az egyik legáltalánosabb ezek között a nemzeti szuverenitás „helyreállítása” és a legbizarrabb az EU-val szemben egy tagállama által vívott „szabadságharc” voltak. A közvélemény körében a legtöbb országban gyengült az egyébként is bizonytalan un. európai identitástudat is. A megváltozott európai feltételek, mindenekelőtt különösen az orosz-ukrán konfliktus súlyos válsághelyzetet alakítottak ki. Tovább növelték az EU problémáit és megvilágították a tagállamok közötti megnövekedett érdekkülönbségeket.

   Az Európai Unió globális politikai szerepével és súlyával kapcsolatban belső problémái különösen fenyegetőek lehetnek. A jövőt illetően ezek alapján egyik lényeges kérdés, hogy politikai és katonai szempontból „mennyit ér” az EU, mint egységes hatalmi tömörülés. Az Egyesült Államok számára például ez azért is fontos, mert a globális geopolitikai rendszerben nincs Amerikának más, hasonló jellegű és globális jelentőségű szövetségese. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Németország, Franciaország, Anglia, vagy Olaszország saját céljait helyezi előtérbe. Ezek korábban is jelentősen befolyásoltak a közösség érdek és értékviszonyait. A jövő szempontjából különösen veszélyes, hogy nemcsak a kisebb és a globális viszonyok szempontjából nem jelentős államokban erősödött meg a közvéleményben a nemzeti populizmus köntösébe öltözött és időnként a neofasizmus határait „súroló” belpolitika, amelyik végső soron aláássa az EU-t is.

Az EU, mint szervezet is elkötelezte magát arra, hogy a jog, a szabadság és a biztonság térsége legyen. Ez a XXI. század világában nemcsak általában az emberi jogok védelme, a béke és a biztonság szempontjából lényeges, hanem a közös fellépés biztosítéka is pl. a terrorizmus elleni harcban és olyan az illegális tevékenységek (embercsempészet, emberkereskedelem, kábítószer forgalom, nemzetközi bűnözés) elleni közös küzdelemben. Kérdéses, hogy mindebben, az érdekviszonyokon túlmenően milyen szerepet játszik az államok vezetésében a „nemzedékváltás is. Nem arról van szó, hogy a vezetés jelenlegi meghatározó véleményalkotói vissza akarnak térni a megosztott, feszültségekkel terhelt Európához. Mindenütt vannak persze a régi idők iránti nosztalgia hívei. A fiatalabbak körében a legnagyobb probléma talán az, hogy az EU számukra kevés perspektívát ajánl.

Milyen alternatívákat rajzolnak ki az említett és más külső és belső tényezők az EU jövőjének formálódásában? Jelzik-e az álom végét?

Gyakran hangoztatott (és jogos) aza vélemény, hogy az EU nem kész építmény, hanem szinte állandó átalakulásnak kitett építkezési folyamat. Tudományosan fogalmazva, az EU tulajdonképpen társadalmi-gazdasági konstrukció. Semmi sem befejezett az építkezés e folyamatában. Az EU-ból a következő évtizedekben még lehet torony, fellegvár, vagy szétszórt épületekből álló és tovább bomló települések hálózata. Az európai építkezési folyamat is sajátos. Befolyásolja az építkezési folyamatot a politikai éghajlat, a térségen kívüli hatások, az építők kulturális és vallási hagyományai, konfliktusai, közös érdekei, a „konstruktőrök” elképzelései és a „fővállalkozók” politikai és anyagi helyzete. Nem véglegesek az EU földrajzi határai, tovább formálódik hatalmi kompetenciája, s az államok integráltságának mértéke is. Még összetettebb probléma az emberek európai identitásának formálódása, amelynek hullámzásai, esetleges átmeneti csökkenése a XXI. század első évtizedének végén különösen jelentős probléma sok tagállamban.

Az átalakuló világban nemcsak térségünk népei és államai, hanem a külső világ számára is igen lényeges kérdés az EU-építmény és az építkezési folyamat alakulása a következő évtizedekben. Ez a kérdés azért is fontos, mert a XXI. században az eurázsiai térség vált a nemzetközi feszültségek, konfliktusok globális központjává, s e térség nyugati szélén az EU-nak ezzel számolnia kell. A problémák rendkívül szerteágazóak és mindegyik, külön-külön is komoly veszély és kockázati forrás. Egy dolog azonban közös bennük. Egyetlen EU tagállam sem számíthat arra, hogy egyedül tudja hatékonyan megvédeni és érvényesíteni érdekeit. Szinte minden témában lehetnek a tagállamok között különbségek a kihívások jelentőségét és a követendő politikát illetően. Olyan jelentős érdekkülönbségek azonban nincsenek, amelyek végső soron lehetetlenítenék el a kompromisszumokat, a közös nevező kialakítása érdekében.

Mint minden építmény esetében, választ kell keresni arra, hogy milyen erősek az alapjai. Megfogalmazhatók maximális és minimális követelmények az épület struktúrájának fenntarthatóságában és fejlesztésében. A maximális követelmények között talán a legdöntőbb a politikai dimenzióban a tagállamok és különösen két vezető állam, Németország és Franciaország biztonságát előmozdító érdekeltsége és együttműködési készsége az integrációs folyamat folytatódásában és az intézményrendszer fenntartásában.  

Jogi szempontból a stabilitás átlátható, rugalmas és szükség esetén továbbfejleszthető szabályokat és ezek betartásának biztosíthatóságát jelenti.

Gazdasági szempontból fenntartható a tagállamok többségében reális feltételek melletti potencionális növekedésük elérhetősége, az ehhez szükséges tényezők biztosíthatósága a döntő.

Szociális szempontból különösen fontos követelmények a jóléti állam alapvető szolgáltatásinak biztosíthatósága és a lakosság életviszonyainak kiszámítható javulását előmozdító elosztási viszonyok fennmaradása. A közösség anyagi kötelezettségei szempontjából az integráció bővülése és a mélyülése során szükségessé vált változások teljesíthetősége tűnnek a lelényegesebbnek. A minimális követelmények között a legfontosabbnak azt tartom, hogy az alapokat ne rendítsék meg annyira az elkerülhetetlen válságok, belső vagy külső eredetű megrázkódtatások, hogy az intézmény végül romba dőljön.

A közép- és kelet-európai országok politikusai és közvéleménye az EU tagságot gyakran csak egy meglehetősen rövid távú pénzügyi „input-output” nézőpontból értékelte: mennyivel kell hozzájárulnunk az EU közös kasszájához és mit kapunk onnan. Ez a szemlélet sajnálatos módon mindmáig befolyásolja a közgondolkodást Magyarországon is. Az ukrajnai konfliktus egyértelművé tette ennek a nézetnek tarthatatlanságát.

Az európai rendszerben részévé váltunk a közös politikákkal kapcsolatos közös döntési mechanizmusoknak. Ennek része az is, hogy s számos fontos területen vétójoggal is rendelkezünk, ami történelmünk során sohasem fordult elő korábban nemzetközi szövetségi rendszerekben. Lényeges kérdés Magyarország esetében is, hogy az EU tagság milyen problémákat okozott. E tanulmány keretében erre nem tudok kitérni. Magyarország jövőjét formáló külső tényezők között különösen fontos kérdés az EU jövőjének alakulása. A magyar gazdasági felemelkedés reális koncepciója nem építhet a kapcsolatokra a tőlünk keletre való világgal vagy az Egyesült Államokkal. Nemcsak hazánk számára, hanem a világfejlődés számára is igen kedvezőtlen következményei lennének az EU felbomlásának, a visszatérésnek olyan Európához, ahonnan az elmúlt évszázadban két világháború indult ki. Nem vagyunk érdekeltek szelektív, a-la cart integrációban sem, amelyik végső soron a bomlást eredményezné.

A magyar érdekek nemcsak az integrációs szervezet fennmaradásának, hanem olyan fejlődési iránynak a támogatását diktálják, amelyben a célokat és az eszközöket nem illúziók vagy túldimenzionált politikai vagy gazdasági elképzelések formálják és amelyek a térség tényleges hosszútávú problémáira adnak választ. Mint minden tagállam, Magyarország is felelős azért, hogy az EU „konstruktőrjei” ne tényleges vagy vélt érdekeiket abszolutizálva politizáljanak az integrációs szervezetről, s megtalálják a helyes arányokat abban, amit az EU alapítói „Unity in Diversity” vagyis az egység a sokrétűségben jelszóval jellemeztek.

A PEME segítséget nyújthat és ajánl fel a közös gondolkodáshoz.

Simai Mihály akadémikus
a PEME általános tudományos alelnöke