„Valóság-térkép” sorozat – 2. kötet
Prof. Dr. Mihályi Péter: „Egészségügy – a halogatott reform”
Néhány héttel a 2006. évi választások előtt többé-kevésbé közmegegyezés van abban, hogy szükség van a magyar egészségügy alapos és átfogó reformjára. De merre van az előre?
Az alapelvek tekintetében mindvégig nagy viták folynak, illetve folytak az elmúlt másfél évtized során. Ezeket már az érdeklődő újságolvasók is jól ismerik. A részletekről azonban viszonylag ritkán esik szó. Például arról, hogy a rendszerváltást követő első években voltak olyan intézkedések, amelyek a maguk idején reform-értékűnek tűntek, de azután kiderült, hogy alig-alig változtattak a szocializmus idejéből megörökölt régi rendszeren. Ilyen értelemben kudarc volt a biztosítónak elnevezett kvázi-minisztérium, az OEP felállítása, az adóból a járulék-finanszírozásra való áttérés. Azután voltak intézkedések, amelyek a maguk idejében technikai jellegűnek tűntek csupán, de a gyakorlatban kiderült, hogy alapvető és jó irányú változásokat generáltak. Erre példa a fekvőbeteg-ellátásban bevezetett ún. teljesítmény-arányos finanszírozás, vagy a háziorvosi rendszer privatizációja.
Amit most az Olvasó a kezében tart, az nem reform-koncepció és nem tankönyv. Ezekre is szükség van – magam is írtam effélét* – , de az ilyen művek a valóságot leegyszerűsítő módon tálalják, és csak néhány fontos kérdésre tudnak koncentrálni. A jelen kötet nyolc év munkáját fogja össze a lehető legszélesebb palettán. A kötet voltaképpen egy megkezdett, de máig be nem fejezett reform-folyamatról szól, részleteiben megvizsgálva a másutt bevált és a másutt kudarcosnak bizonyult reform-intézkedéseket. A bőséges terjedelem lehetőséget adott arra, hogy a reform minden fontos elvi és gyakorlati kérdése megvilágításra kerüljön – az ágyszám-csökkentéstől a hálapénzig. Kitekintünk Franciaországra és Dél-Afrikára is. Mód nyílt a szakmabeli szerzőtársak könyveinek bírálatára is.
Nézzünk hátra is, előre is! Meggyőződésem, hogy a magyar egészségügy soron következő nagy átalakításába csak úgy szabad belevágni, hogy tekintetünket részben hátra, részben előre vetjük. A magunk mögött hagyott szocialista korszak ugyanis egy fajta kényszerpályára lökött minket, amelyről nincs mód könnyen letérni. A legfontosabb társadalmi szükségletek – köztük az egészségügyi ellátás iránti igény – kollektivista módon történő kielégítése nálunk elvesztette hitelét, s ezt az állapotot parancsszóra, nyugati példákkal való hivatkozással aligha lehet megváltoztatni. De látni kell azt is, hogy különös csapdahelyzetben vagyunk. Abban a történelmi korszakban, amiben most élünk – nevezzük ezt a poszt-kommunizmus időszakának – mindenütt az individuális megoldások törnek utat maguknak. Magyarországon is, másutt is. A gazdaság három fő szereplője közül kettő – az egyének és a vállalatok – minden erővel azon vannak, hogy becsapják a harmadik szereplőt, az államot. Adót, járulékot csalni Magyarországot bevett szokás – nem bűn és nem is bűncselekményt. Hálapénzt elfogadni, egészségügyi indok nélkül rokkantnyugdíjba menni – mindennapos, elfogadott gyakorlat. Ebből persze nem következik az, hogy nincs szükség kollektivista megoldások alkalmazására is. A lényeg a sorrendiség: mit tekintünk alapvető rendező elvnek és mit tekintünk korrigáló, módosító szempontnak vagy eszköznek.
Legalább ilyen fontos azonban, hogy a reformok tervezésénél előre is tekintsünk. 2004-től az Európai Unió tagjává váltunk, s egyre inkább részeseivé vagyunk annak a nagy, kollektív erőfeszítésnek, hogy az egyesült Európa behozza lemaradását az Egyesült Államokkal szemben. A már bekövetkezett és a még előttünk álló változások lényege jól kitapintható. Versenyképesebbé kell tenni a gazdaságot, ehhez pedig nagyobb rugalmasságra, mobilitásra és kevesebb állami beavatkozásra van szükség. Egyre távolabb kerülünk attól a 19.-ik századi modelltől, amelyben megszokott és természetes volt, hogy a munkavállalók – vagyis a kenyérkereső férfi-emberek – élethossziglan egy és ugyanazon városban, egy és ugyanazon munkahelyen dolgoznak. Egy ilyen modellben viszonylag egyszerű volt az egészségügyi ellátás megszervezése és a finanszírozáshoz szükséges pénzmozgások nyomon követése is. Ez a modell idejét múlta.
Újabb és újabb formái jelennek meg az ún. atipikus foglalkoztatásnak – a részmunkaidő, az otthonról történő munkavégzés –, és egyre nagyobb a határokon átnyúló mobilitás. A várható élettartam jelentős megnövekedésével elmosódni látszik a munkaképes kor és a nyugdíjas kor közötti határ is. Visszaszorulóban van az egy-keresős, nukleáris család modellje is. Nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy az egészségügyi ellátás, a finanszírozás és a mindkettőhöz kapcsolódó adminisztráció rendszere alapjában véve az egyénekre kell, hogy koncentráljon. Csak így biztosítható, a hordozhatóság – tehát az, hogy akárhol is élünk, mindenütt nagyjában-egészében hasonló színvonalú egészségügyi ellátásban részesüljünk –, hogy a gyerekek és a nők egészségügyi ellátása ne függjön mindent meghatározó módon a férj helyzetétől, és annak az igazságossági elvárásnak a teljesülése is, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkező, várhatóan több egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő emberek többet is fizessenek.
Másfelől azonban a jövőbe tekintve észre kell vennünk azokat a tendenciákat is, amelyek az individuális megoldások ellen szólnak vagy szólhatnak. Egyfelől a genetika forradalmára gondolunk, melynek nyomán egyre inkább megjósolhatóvá válik, hogy ki milyen betegségben fog majd szenvedni élete során, s talán az is, hogy egyáltalán van-e esélye a hosszú életre. Ha ez a folyamat a mai tudás-szintünkhöz képest jelentősen felgyorsul, akkor egyre nehezebb lesz a biztosítás-alapú, individuális finanszírozás fenntartása. Hiszen ki kötne egészségbiztosítást egy átlagosnál lényegesen rosszabb élet-esélyű ügyféllel? Másfelől, számolni kell a már-már teljesen leküzdöttnek gondolt fertőző betegségek újbóli támadásával. Számos jel arra utal, hogy a kontinensnyi méretű országok (pl. Kína, India) gyors fejlődése és a globalizáció – tehát az emberek és az áruk felgyorsult mozgása – együttesen nagyon kedvező körülményeket teremt a járványokat hordozó vírusok terjedésének is. Ilyennek tűnik napjaink fenyegetése, a madárinfluenza betegsége is. Márpedig a fertőző betegségek, a járványok elleni küzdelem alapjában véve kollektív akciókat, erős és hatékony állami beavatkozást igényel.
Más szóval: nem egyszerű a helyzet. Nincs minden eshetőségre alkalmas, kész recept. De gondolkozni és mások tapasztalatából okulni mindig lehet. Reményeink szerint ebben segíthet ez a tanulmány-kötet.
Dr. Mihályi Péter
*Ld. Mihályi Péter: Magyar egészségügy: diagnózis és terápia, Bp.: Springer Orvosi Kiadó, 1999. és Bevezetés az egészségügy közgazdaságtanába, Veszprém: Veszprémi Egyetemi Könyvkiadó, 2003.