Prof. Dr. Szabó János: „A Fenntartható Fejlődés Nemzeti Stratégiájának tudományos támogatása”

A „fenntartható fejlődés” (Sustainable Development) fogalma alig két évtizede az ENSZ Környezet- és Fejlesztés Világbizottság Közös Jövőnk (Our Common Future) című jelentésében vált közismertté, s mára a globalizálódó világ regionális együttműködésének és jövőpolitikái kialakításának egyik legfontosabb kategóriájává „nőtte ki magát”.

Könyvet kiadni e témában Magyarországon is különös aktualitással bír, hiszen azon túl, hogy a hazai kormányzati politika nem kívánja magát kivonni az ökoszisztémákat, a föld környezeti teherbíró képességének megóvását, a biológiai erőforrások túlhasználatának korlátozását, az éghajlatváltozás veszélyeit, és egyáltalán a jövendő világ környezeti kockázatát vállaló hiteles politizálás kötelezettsége alól, tény, hogy 2005. volt az az év, amikor a hazai kormányzatnak európai uniós előírásként kellett volna teljesítenie, hogy érvényes stratégiát dolgozzon ki a fenntartható fejlődés Magyarországra vonatkozó tennivalóit illetően.

Azóta immár 2006-ban magyarul is napvilágot látott az Európai Unió fenntartható fejlődésre irányuló stratégiai értékeinek, elhatározásainak és cselekvési programjának rendszere. Mindezekből nyilvánvaló, hogy a társadalmi szervezetek mozgósításával a szükséges lakossági kapacitások megteremtésével és kifejlesztésével, a témában felelősséget viselő kormányzati szervezetek kezdeményező szerepvállalásával meg kell indulnia, illetve a már megindult kezdeményeket kifejlesztve fel kell erősödnie Magyarországon is a fenntartható fejlődés társadalmi, gazdasági, környezeti elemeit magában foglaló ökopolitikának, amely a közvetlenül belátható célok közül minden bizonnyal az „ökoszociális piacgazdaság” megteremtésétől remélheti a  legkézzelfoghatóbb eredményeket. Amennyiben számításba vesszük a fenntartható fejlődés számára Magyarországon rendelkezésre álló kondíciókat, akkor azt kell látnunk, hogy a téma tudományos kutatásától a felelős ökopolitikáig, az állampolgári fogyasztási moráltól a stratégiai tervezés környezet-tudatosságáig, a növekedés elvű piacgazdasági szemlélettől a fenntartható gazdaságpolitikáig, a környezetvédő társadalmi szervezetektől a fenntartható fejlődés politikáját kormányzati stratégiává emelő politikai elitekig, a legtöbb dimenzióban igen egyenetlen és meglehetősen komoly deficitekkel rendelkező tudás és ismeretanyag található.

A kényszerek egyfelől, az aktualitás másfelől és a jövő formálás feltételeiben mutatkozó deficitek harmad sorban külön-külön és együttesen is igen erős indokát képezik annak, hogy a hazai tudományos kutatás és ismeretterjesztés többet vállaljon a „fenntartható fejlődés” gondolatának, stratégiájának és tennivalóinak társadalmasításában. Mindez alapvetően indokolja Szabó János professzor jelen könyvének a „Professzorok az Európai Magyarországért Egyesület” (PEM) általi megjelentetését

A mű a fenntartható fejlődést célzó nemzeti stratégia-készítés 2005-ben hazánkban is felerősödő folyamatában született, s mindenképpen alkalmas egyfelől a témában járatlan olvasók számára rendszeres és hiteles szakmaisággal bemutatni a fenntartható fejlődés problémáit, másfelől a  témát jól ismerő szakemberek és a politikai felelősséggel rendelkező intézmény szervezők, valamint a témában társadalmi kritikára szakosodott szimpatizánsok számára bemutatni a problémaértelmező „fogalmi hálót” , azt a gazdasági-, társadalmi- és környezeti  helyzetet amelyben a tennivalók fogalmazódnak, s nem utolsó sorban azokat a konfliktusokat, amelyek jelen pillanatban észlelhetőek, illetve amelyek a jelenlegi „nem fenntartható fejlődés” állapotából a „fenntartható fejlődés” állapotáig történő eljutásunk során prognosztizálhatóak.

A mű felépítése követi a fenntartható fejlődés problémakörének szakmai logikáját, ily módon első részében a fenntartható fejlődés nemzeti stratégiájának (FFNS) szerkezeti, tartalmi elvárásait és a kidolgozás során kényszerűen vállalandó kompromisszumait ismerhetjük meg.

A mű második részében az FFNS elméleti kérdései sorakoznak, melyen belül rálátást nyerünk a fenntartható fejlődés fogalmára, elveire, értékrendszerére, az általa igényelt mentalitás szerkezetére, a fenntarthatósági politika szereplőinek körére, a fenntarthatósági politika miben létére, célkövető tartalmi elemeire, politikai módszertanára.

A mű harmadik részében a szerző vázlatos helyzetelemzést ad, felrajzolva egy megalkotható nemzeti, fenntarthatósági stratégia empirikus kiindulópontjait. Mindenek előtt a nemzetközi térben kiépülő intézményesülés, stratégiai politizálás összehasonlító elemzésével, nemzetközi politikai környezetének bemutatásával és nemzetközi tapasztalatainak fölvázolásával. Ezt követően a hazai kondíciók és tendenciák elemzését végzi el, mindenek előtt a hazai társadalom fenntarthatóságának a kondíciói, ezt követően a hazai természeti környezet fenntarthatósági jellemzői, illetve a gazdaság (termelés-fogyasztás) fenntarthatósági állapotának körében. Ugyancsak ebben a részben a szerző — elismerve, hogy a fenntartható fejlődés csak megfelelő társadalmi részvétel és aktivitás esetén elérhető cél —, felvázolja a fenntarthatósági folyamat intézményi terét és a hazai társadalmi részvétel jellegzetességeit.

A negyedik részben a szerző megpróbál hidat építeni a jelenlegi kezelésre váró világunk és a jövőbe vetített optimista vízió között. Ennek értelmében felvázolja az úgynevezett „kezeletlen fenntarthatatlanság” állapotából a „fenntartható társadalomba”, mint a kívánatos jövőbe vezető átmenet modelljét, illetve ennek az átmenetnek a fázisait.

A mű ötödik részében ismerkedhetünk meg azzal a célrendszerrel, amelyet a fenntartható fejlődés nemzeti stratégiája maga elé állíthat.

A mű hatodik részében a fenntarthatósági politika vezérlésére, támogatására és megvalósítására használhatónak vélt intézményesítésre tesz javaslatot a szerző. S végül rendszerezi jelenleg hozzáférhető ismereteinket arról az indikátor-rendszerről, amely bevezetése esetén képes lehet a társadalom nyilvánosságának, egyes szervezeteinek és politikai felelősséggel rendelkező vezetőinek egzakt módon információkat biztosítani arról, hogy milyen eredmények és milyen fejlődési tartalékok vannak az éppen adott fejlesztési periódusokban.

Természetesen a mű a stratégia alkotás társadalmasítását és a stratégia iránti felelősség elmélyítését szolgálja inkább, s nem annyira „gyógyszereket” kínál jelenleg gyógyíthatatlannak vélt nehézségeinkre. Így például nem vállalja, hogy megmondja a politikusoknak, hogy hogyan lehetne a társadalom széles rétegeivel elfogadtatni a fogyasztás visszafogását. Azt azonban mindenképpen vállalja, hogy a stratégiai tudatosság rendszerszerű megközelítésével érzékeltesse a feladat bonyolultságát, nagyságrendjét, sokszereplős és hosszú távú folyamatát, a hozzá fűződő társadalmi magatartás igényességét és a jövő iránti felelősség igazi tétjeit.

Ez a könyv is nagy valószínűséggel azok közé a könyvek közé tartozik, amelyek attól lehetnek igazán hasznosak, hogy megmozgatják a társadalmi és szakmai közvéleményt, és a kiegészítésre, a folyamatba történő bekapcsolódásra, a problémák megoldására sarkallják az olvasót. Ebben a reményben ajánlom én is laikusoknak és szakmabelieknek, valamint kormányzati felelősséggel bíró intézmények tagjainak egyaránt hasznos irodalomként.